Vannak percek az ember életében mikor csak áll némán, nem szól semmit. Ezek a percek általában nem életünk legszebb percei, ezek a percek azok, melyek teljesen megváltoztatják hátralévő hasztalan életünk. Nekem most jött el a második ilyen pont. Hajnalban egy hídon állva néztem, hogy csúsznak ki kezemből a dolgok. Néztem a távolban eltűnő angyali alakot, mely eddig oly sok lehetőséget és esélyt adott számomra. Kit szerettem és míg élek szeretni is fogok.

Nincs tovább!

A Lány néhány pillanattal ezelött még elöttem állt. Nem szólt. Hallgatta, amint rázúdítom lelkem minden szennyét. Hallgatta szótlan. Hallgatta, mert nem tudott mit mondani. A folyton ismételgetett szavak, a Szeretlek, a Maradj velem semmit se értek. Majd egy dolog hagyta el édes ajkait. "Nem tudom, de most úgy érzem ez a helyes" Ez a jó?

Most nem a szív döntött, de nem is az értelem.

Próbálta megmondani nekem, mi is a Szerelem de nem tudta. Nem akarta? Nem hiszem. Valóban nincs tisztába mit is tett? Mi zajlik most kettőnkkel? De ezt nem nekem kell eldönteni. Senkinek sincs joga magához "láncolni" olyan embert aki nem teljes mértékben ezt szeretné. El kell fogadni. El kell fogadnom.

Minden átfut az agyamon. Olyan dolgok amiket épeszű ember nem gondol. De nem teszem meg. Könnyebb lenne, de nem. TUDOM, HOGY VAN ESÉLY egy késöbbi újrakezdésre. Tudom, hogy mit érzek és azt is, hogy Ő mit érez. Tudom. S szerintem tudja jól Ő is. Csak most tényleg idő kell.

Ha nem hiányzom majd, akkor így a jó. Nekem is könnyebb, neki is az. Jó megoldás. (Most saját magamon szörnyülködöm. Hogy mondhattam ilyet?)

Mindegy. Lesz ahogy lesz. Csak egyet szeretnék a sorstól. Soha többé ne szóljon hozzám a csend. Ne halljam léptei kopogásában, Gyere utánam, Ölelj át. Ne mondja, hogy ennyi volt! A csend ne szóljon hozzám! Ne lássam szemeiben a fényt mely hívogat. A fényt ami mindíg is erőt adott, hogy lesz még folytatás. Vagy ha mégis látni vélem akkor az már őszinte legyen. Ne legyenek kételyek! Legyen olyan minden, mint amilyen lehetne, ha esélyem lenne változtatni.