Mint megsebzett vad testében a hűs acél,

úgy bántja lelkemet a távollét, s a kacér

magány, mely a szent álmot tépte szét.

Fájdalom! Ne kínozd testem! Ne bánts!

Ne hagyd, hogy eltiporjon! Inkább kiáltsd,

hogy nem okoz semmit! Uralkodj a gondon.

Én most ezt teszem. Uralkodom ha lehet.

Bár tudom ostoba, önző módon szeret

téged e férfi, kinek te voltál s maradsz a Csoda.

Szeress! Ölelj! Mint eddig senki e féltekén!

És ha ezt teszed, meglátod jól mondom én.

Egy távoli, szép napon én fogom majd "ott" kezed.

Én leszek, ki megkérdi, Szeretsz-e igazán?

Életed velem élheted? Majd szíved válaszán

végig vihetjük az átkozott s egyben áldott életet.

Szeretetben élve-halva, jóban-rosszban,

hisz máshogy nem lehet, Higgy te is abban,

hogy van egy szív mely fáj, vár, örökké téged szeret.

S érezd, hogy nincs kacaj, öszinte mosoly másnak,

mely tiszta és igaz lehet. Arcunkon gödröt ásnak,

a percek melyeket nélküled-nélkülem élhetek és élheted.